Tegnap Putyin látogatása alkalmából egy napra cirill betűssé változott az index címsora, és ez - bármennyire is csak a poén kedvéért kerültek oda a furcsa karakterek - számomra felért egy hosszú, eddigi életem nagyobb részén átívelő korszak lezáródásával. Ez a korszak a kádári diktatúra lassú puhulásával kezdődött, melyet követően az általános enyhülés és főleg a peresztrojka oldalvizén hajózva végül - a régióban szinte zászlóshajóként - eljutottunk a rendszerváltásig, a több párt rendszerig, a demokrácia intézményeinek bizonyos fokú kiépüléséig, az összeurópai hurrá optimizmusig, majd egy viszonylag stabil összeurópai gazdasági növekedésig (mely részben pont a keleti nyitásból táplálkozott tovább). Magyarországon kialakult - ha nem is a jóléti - de legalább a fogyasztói társadalom, az egész kontinensen a demokratikus politikusok kurjongattak, kibővült az Európai Unió, illetve közben zajlott a globalizáció előretörése a világ számos meghatározó pontján.
Sokan azt hitték, hogy eljött a Kánaán, és ezzel a folyamattal a világ összes baja el van intézve. Sokan azt hitték, hogy most végre megtaláltuk a megoldást, és a világ azt, vagy legalábbis a felé vezető utat magáévá is tette, hiszen modern nyugati civilizációra kell nevelni a bantu négert is, és a haza fényre derül. Sokan azt hitték, hogy ez egy olyan vonat, amelyikre fel kell szállni, és utána kényelmesen lehet rajta utazni különösebb erőfeszítés nélkül, illetve az egyetlen érdemi erőbefektetésre csak akkor van szükség, ha valaki elállja a vonat útját, akkor valóban be kell avatkozni, az ilyen csúnya útonállókat el kell zavarni a búsba. Körülbelül ezek voltak azok a tévhitek, amelyek miatt ez a folyamat gyönyörűen és teljesen előre látható módon megtorpant, és azóta sem képes újraindulni. Szédítően nagy történelmi esélyt hagytunk ki, mert amíg ment a szekér, addig csak gyönyörködtünk a tájban, miközben inkább azon kellett volna gondolkodnunk, hogy mit fogunk csinálni akkor, amikor már nem fog menni. Ugyanis a szekér menése nem megalapozott, stabil eredmény volt, bizonyos kedvező, de történelmi léptékkel mérve tiszavirágéletű csillagállások tűzijátékából adódott csupán az az impulzus, amely lökte egy darabig. Növekedett a gazda(g)ság, de ennek ára lett, mert közben olyan feszültségeket és olyan megoldatlanságokat programoztunk a társadalmainkba és a környezetünkbe egyaránt, amelyekről látni kellett volna, hogy borítani fogják a bilit.
Hát borították, látványosan először 2008-ban, a gazdasági válsággal, azóta pedig lényegében folyamatosan teszik. A 2016-os év a Brexittel és Trump választási győzelmével, vagyis két eklatáns példának nevezhető globálpolitikai jelentőségű eseménnyel az én naptáramba akkor is nagy fekete betűkkel kerül be, ha ennek az évnek az alakulásai közt számszerűleg sok pozitívat is ki lehet mutatni. Mára egész nyilvánvalóvá vált, hogy szép lassan minden meg fog változni. Na, ezek azok a változások, amelyekre jobban kellett volna készülni jó előre, illetve készülni kellett volna legalább valamennyire, mert akkor nem ott tartanánk, ahol, és nem kéne a szemünk előtt lezajló elég nehéz kifejleteket végignézni. Egyébként nem történik semmi különös, csak az, ami már sok ezerszer, ha az ember ódzkodik meglépni egy elébe kerülő lépcsőt, akkor - a világrend értelmében - a körülmények válnak olyanná, hogy lépnie kelljen mindenképpen. Tekinthettük volna fejlődésünk folyamatait arányosan, éberen, figyelmesen, és sokkal nagyobb empátiával, sokkal több érzéssel a körülöttünk lévő emberek millióinak lelkivilágát nem kellett volna egy kézlegyintéssel elintézni, hogy ők a szánalmas homály, és akkor most nem kéne azon csodálkozni, hogy az a szánalmas homály tombol és a telefonokat csapkodja.
Az a vonat, amelyikről azt hittük, hogy rajta ülünk, most húz ki a pályaudvarról, mi pedig állunk a peronon, és tehetetlenül figyeljük a távolodását. Igen, ezt most benéztük, igen, mi tehetünk róla. Innentől kezdve valamilyen más módon kell majd boldogulni, szépen ki kell járni majd egy olyan iskolát, amely minden bizonnyal elég keserves lesz, viszont teljesen megérdemeljük, hogy beírattak minket oda. Valódi, tényleges szellemi befektetésekkel kell visszaküzdeni magunkat oda, ahol soha nem voltunk, legfeljebb hittük, hogy vagyunk. Nincs jó világ, nincs terülj, terülj asztalkám, nincs recept, amelyet csak elő kéne húzni, hogy attól varázsütésre megdobbanjon az emberek szíve. Nincs, küzdeni kell, menni kell, csinálni kell, és akkor majd valami lesz talán. El lehet dobni az illúziókat, el lehet dobni a védőhálókat, mert nem érnek semmit. Ki kell menni a viharba, ronggyá kell ázni, meg kell tapasztalni egy csomó veszélyt, például meg kell érteni, hogy milyen rettenetes félelmek rejtőznek bennünk, és azt is, hogy azok miatt a félelmek miatt mennyire képtelenek vagyunk szeretni. Át kell égni, meg kell tisztulni, és azt nem adják ingyen vagy jegyre. Zavaros, bonyolult időszak jön, mindannyian meg fogjuk sínyleni, és valószínű, hogy ezzel még nem is mondtam el túl sokat. Sok vár összedőlt, újak pedig nem fognak egyhamar felépülni, vagyis az ember kénytelen lesz védtelenül vándorolni, illetve védtelenül szolgálnia a saját vándorlását. A délibábok oszlóban, a világ kicsit kevésbé fényes képet fest, viszont legalább annyival valódibbat is. A jövő a mi kezünkben van, mindannyiunkéban. Vagyis tulajdonképpen most kezdődik az életünk, mert eddig csak egy burokban maszturbáltunk... Hajrá Mindenki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése