Te ugyanúgy eltikkadsz mint én
Nálunk már eltűnik a lényeg
Mint az ami - ha akarnánk - összekötne minket
Pál szeretet himnusza gyönyörű tanúságtétel cselekedeteink értékének viszonylagosságáról. Mit sem használ, ha... Cselekedeteink belső indíttatásaink kifejeződései, életünk formai elemei, melyek a léthierarchiában egészen más helyet foglalnak el, mint az a belső tartalom, amelyről üzennek. A két dolog teljesen különböző, úgy válnak el egymástól, mint a szellem és az anyag, úgy válnak el egymástól, mint a bent és a kint, úgy válnak el egymástól, mint a van és a nincs. És úgy is egészítik ki egymást, de csak akkor, ha nincs zavar a megkülönböztetésük körül, ha egyik sem akarja átvenni a másik helyét, ha egyik sem akarja eljátszani a másik szerepét.
Ellentétben velünk emberekkel, aki hajlandóak vagyunk bármilyen szerepet eljátszani, egyedül a sajátunkat nem, és emiatt más szereposztásokat is rettenetesen összezavarunk, például a tartalmat és a formát, az egyet és a sokat, a férfit és a nőt (!!!), és ugyanígy a szeretetet meg a szeretetből fakadó cselekedetet is teljesen összemossuk. Pál nem mosta össze, Pál tudta, hogy az összemosás végzetes következményekkel járna, és ezért inkább megírta a szeretet himnuszát, amelyet mi ma már nem is nagyon értünk, ha meg esetleg egy kicsit megértenénk, akkor valószínűleg kézzel-lábbal tiltakoznánk ellene. Mi az, hogy teszek valami jót, és az mit sem használ? Hogy jön ez az ember ahhoz, hogy ilyeneket mondjon?
Jön hozzá, és jól teszi. Mert a kinti belül születik meg, és ha valaki ezt a hierarchiát nem tiszteli, akkor nem fog messzire jutni a szorgoskodásával. Ennek a szlenges változata a kutya, amelyik a farkát csóválja és nem fordítva, vagyis nem a farka őt, illetve addig van ez így, amíg rend van abban az Isten adta állatban, vagyis amíg nem kergült meg úgy, mint ahogy mi a xxi. század elejére. Modern világunk pompázik a sok gyönyörűséges formától, csak azoknak a formáknak a tartalma hiányzik rettenetesen. Kezdődött a műanyaggal, meg azzal a rengeteg mű dologgal, amelyeknek az elterjedése közben például egyre jobban veszítjük el a kapcsolatot a természetes környezetünkkel, folyatódik a virtuális valósággal (már itt van!), majd jön a mesterséges intelligencia, és a vége egy olyan steril laboratóriumi lét, amelyet már többen megénekeltek rettenetes szörnyülködések közepette, például Aldous Huxley a Szép új világban csak, hogy egy klasszikus példát említsek. (Persze nem ezekkel a jelenségekkel van a baj, mert ezek is mind csak külsőségek, a baj azzal a szellemi értelemben vett sorvadással van, amelynek kivetüléseként mindezek a folyamatok egyre virulensebben lejátszódnak.) Vagy nem, mert mire eljuthatnánk oda, ahova most tartunk, beomlanak az évszázadok alatt kitöltetlenül hagyott üregek, felrobbannak az évszázadok alatt telepített aknák, és összedől minden.
Nem tudom, melyik kifejletet látnám szívesebben, de azt hiszem, hogy egyiket sem. Sokkal szívesebben látnám, ha az ember végre rádöbbenne saját helyére, szerepére a világban, és arra a lehetőségére, hogy találkozhat a lét egészével, sőt intim, bensőséges viszonyba, semmi máshoz nem hasonlítható együtt rezgésre juthat vele, és abban az egységben, amelyre egyébként az idők kezdetén meghívást kapott, illetve kap azóta is folyamatosan, létlegitim módon élhetne. És ha ezt megtenné, vagyis szeretne (!!!), a kibontakozás természetes részévé válna, akkor többé meg se kéne kérdezni, hogy na, és mit csináltál. Mert az egyébként nem is fontos, illetve magában nem az. Ágoston mondja, hogy szeress, és utána tégy, amit akarsz. Számára ugyanúgy nem fontos, mint Pálnak, mert ő ugyanúgy értette a hierarchiát, mint Pál, és ugyanúgy tudja, hogy ha a szeretet megvan, akkor a cselekedet, a szeretetből fakadó cselekedet is biztosan rendben lesz. A cselekedetek önmagukban egyedül nekünk fontosak, mert a cselekedetekkel kiválóan el tudjuk fedni azt a bennünk lévő űrt, amelynek a kitöltéséért egy tapodtat sem vagyunk hajlandók mozdulni. A cselekedeteinket végtelenül felértékeljük, az oltárra állítjuk, mert mást már nem tudunk odatenni, mert aminek igazán ott lenne a helye, arról teljesen megfelejtkeztünk, arról már nem is tudunk. Ez az ember borulása, amelyből egyenesen következik a civilizációnk borulása is. Ez a borulás a magja mindazoknak a válságoknak, amelyek most lejátszódnak körülöttünk, és nem másért, mint hogy figyelmeztessenek minket, és visszatereljenek minket az útra, a mi utunkra. Ha még nem késő, amíg nem késő...
Meg kell értenünk h azt a világfejlődést amelyben élünk milyen súlyos folytonossági hiányok terhelik és meg kell értenünk h azok a folytonossági hiányok szakadások honnan lettek Meg kell értenünk hogy azokból milyen virtualitások látszatok fakadtak és azok a látszatok hogyan befolyásolják az érzékeléseinket az érzékelésen keresztül pedig a gondolatainkat a döntéseinket a cselekedeteinket amelyekkel öntudatlanul sőt a legnagyobb jó szándékunk ellenére is újabb szakadásokat idézünk elő Meg kell értenünk ezt az egész tőlünk induló és hozzánk visszatérő megvezetés kört meg kell értenünk hogy az mennyire abszurd és mennyire létidegen de meg kell értenünk azt is hogy eltévelyedésként mennyire valóságos és minden bizonnyal szükségszerű is
Meg kell értenünk h ezt az eltévelyedés kört képtelenség cikkelyekre bontani ami azt jelenti h kár egymásra mutogatnunk mert mindannyian abban bolyongunk valahol Meg kell értenünk h az eltévelyedésből való kivezető utak megkereséséhez kiváló analógia siet a segítségünkre hiszen a világ fejlődése pontosan ugyanazon az esemény soron fut végig amelyet minden ember élete vagyis a mi saját személyes fejlődésünk más szóval a személyiségfejlődésünk is végig követ Meg kell értenünk h ez a két szál nemcsak h nem független egymástól de annyira össze vannak fonódva h az egyik a másik nélkül nem is tud létezni Kultúránk nem törődik ezzel a kapcsolattal amelyre azonban mégis egyre tudatosabban kéne figyelnünk hiszen ha nem értjük meg azoknak az eseményeknek a mibenlétét amelyek bennünk magunkban játszódnak le nem leszünk képesek megérteni a környezetünkben lezajló eseményeket sem
Most ott tartunk h a túlnyomó többség nagy kerek szemekkel néz amikor belül történő eseményekről hall hiszen olyan kevés kontaktusa van magával h észre se veszi saját belső lénye mennyi figyelmet és türelmet várna tőle Legtöbben nem is gondolunk arra h dolgunk lenne önmagunkra figyelni és erőfeszítéseket tenni azért h a saját létünkkel és egyben a lét egészével való személyes találkozásunk létrejöhessen sőt még azok is nagyon keveset tesznek akik e találkozás fontosságát egy kicsit már átérezték Keveset teszünk mert egy olyan közegben nőttünk fel amely hibásan kondicionált farizeusokká nevelt minket elhitette velünk h egy kis jókodás valamilyen praktika életpálya modell valamilyen eszme vallása valamilyen közösséghez tartozás megoldja az életünk baját (pedig mindezek túlsúlyozása inkább csak fokozza azt) egy olyan közegben nőttünk fel amelyben a belső világ és a külső világ közti kapcsolat nem rajzolódott ki világosan illetve szóba sem került amelyben nem tanultuk meg h minden bent bennünk dől el h kint semmi olyan nem tud megtörténni amit előtte bent ne követtünk volna el h a kinti kudarcok azért olyan keservesek mert azokban a belső kudarcaink tükröződnek vissza a külső szakadásokban pedig azok a legnagyobb legmélyebb szakadások amelyeket pont a belső és a külső közti kapcsolat figyelmen kívül hagyásából adódnak
Kultúránk nem mutatta meg nekünk azt a szellemi igényt amely kér tőlünk egy a környezetünk szemszögből nézve talán szokatlan de személyes valóságunkkal teljesen konform hősiességet Ez a hősiesség nem más mint a kibontakozás belülről való ihletettségének elfogadása amely bizonyos fájdalommal jár ugyan de sokkal fontosabb h a létünk szívébe vezet el minket azáltal h megszabadít bennünket az életünkre ködként terülő hiábavalóságok felhőjétől Ha valaki ezt a lépcsőt megpróbálja kihagyni biztosan kudarcba illetve újabb virtualitások keltésébe fullad függetlenül attól h tevékenysége bizonyos külső nézőpontokból tekintve milyennek tűnik illetve miként lesz értékelhető