Pál szeretet himnusza gyönyörű tanúságtétel cselekedeteink értékének viszonylagosságáról. Mit sem használ, ha... Cselekedeteink belső indíttatásaink kifejeződései, életünk formai elemei, melyek a léthierarchiában egészen más helyet foglalnak el, mint az a belső tartalom, amelyről üzennek. A két dolog teljesen különböző, úgy válnak el egymástól, mint a szellem és az anyag, úgy válnak el egymástól, mint a bent és a kint, úgy válnak el egymástól, mint a van és a nincs. És úgy is egészítik ki egymást, de csak akkor, ha nincs zavar a megkülönböztetésük körül, ha egyik sem akarja átvenni a másik helyét, ha egyik sem akarja eljátszani a másik szerepét.
Ellentétben velünk emberekkel, aki hajlandóak vagyunk bármilyen szerepet eljátszani, egyedül a sajátunkat nem, és emiatt más szereposztásokat is rettenetesen összezavarunk, például a tartalmat és a formát, az egyet és a sokat, a férfit és a nőt (!!!), és ugyanígy a szeretetet meg a szeretetből fakadó cselekedetet is teljesen összemossuk. Pál nem mosta össze, Pál tudta, hogy az összemosás végzetes következményekkel járna, és ezért inkább megírta a szeretet himnuszát, amelyet mi ma már nem is nagyon értünk, ha meg esetleg egy kicsit megértenénk, akkor valószínűleg kézzel-lábbal tiltakoznánk ellene. Mi az, hogy teszek valami jót, és az mit sem használ? Hogy jön ez az ember ahhoz, hogy ilyeneket mondjon?
Jön hozzá, és jól teszi. Mert a kinti belül születik meg, és ha valaki ezt a hierarchiát nem tiszteli, akkor nem fog messzire jutni a szorgoskodásával. Ennek a szlenges változata a kutya, amelyik a farkát csóválja és nem fordítva, vagyis nem a farka őt, illetve addig van ez így, amíg rend van abban az Isten adta állatban, vagyis amíg nem kergült meg úgy, mint ahogy mi a xxi. század elejére. Modern világunk pompázik a sok gyönyörűséges formától, csak azoknak a formáknak a tartalma hiányzik rettenetesen. Kezdődött a műanyaggal, meg azzal a rengeteg mű dologgal, amelyeknek az elterjedése közben például egyre jobban veszítjük el a kapcsolatot a természetes környezetünkkel, folyatódik a virtuális valósággal (már itt van!), majd jön a mesterséges intelligencia, és a vége egy olyan steril laboratóriumi lét, amelyet már többen megénekeltek rettenetes szörnyülködések közepette, például Aldous Huxley a Szép új világban csak, hogy egy klasszikus példát említsek. (Persze nem ezekkel a jelenségekkel van a baj, mert ezek is mind csak külsőségek, a baj azzal a szellemi értelemben vett sorvadással van, amelynek kivetüléseként mindezek a folyamatok egyre virulensebben lejátszódnak.) Vagy nem, mert mire eljuthatnánk oda, ahova most tartunk, beomlanak az évszázadok alatt kitöltetlenül hagyott üregek, felrobbannak az évszázadok alatt telepített aknák, és összedől minden.
Nem tudom, melyik kifejletet látnám szívesebben, de azt hiszem, hogy egyiket sem. Sokkal szívesebben látnám, ha az ember végre rádöbbenne saját helyére, szerepére a világban, és arra a lehetőségére, hogy találkozhat a lét egészével, sőt intim, bensőséges viszonyba, semmi máshoz nem hasonlítható együtt rezgésre juthat vele, és abban az egységben, amelyre egyébként az idők kezdetén meghívást kapott, illetve kap azóta is folyamatosan, létlegitim módon élhetne. És ha ezt megtenné, vagyis szeretne (!!!), a kibontakozás természetes részévé válna, akkor többé meg se kéne kérdezni, hogy na, és mit csináltál. Mert az egyébként nem is fontos, illetve magában nem az. Ágoston mondja, hogy szeress, és utána tégy, amit akarsz. Számára ugyanúgy nem fontos, mint Pálnak, mert ő ugyanúgy értette a hierarchiát, mint Pál, és ugyanúgy tudja, hogy ha a szeretet megvan, akkor a cselekedet, a szeretetből fakadó cselekedet is biztosan rendben lesz. A cselekedetek önmagukban egyedül nekünk fontosak, mert a cselekedetekkel kiválóan el tudjuk fedni azt a bennünk lévő űrt, amelynek a kitöltéséért egy tapodtat sem vagyunk hajlandók mozdulni. A cselekedeteinket végtelenül felértékeljük, az oltárra állítjuk, mert mást már nem tudunk odatenni, mert aminek igazán ott lenne a helye, arról teljesen megfelejtkeztünk, arról már nem is tudunk. Ez az ember borulása, amelyből egyenesen következik a civilizációnk borulása is. Ez a borulás a magja mindazoknak a válságoknak, amelyek most lejátszódnak körülöttünk, és nem másért, mint hogy figyelmeztessenek minket, és visszatereljenek minket az útra, a mi utunkra. Ha még nem késő, amíg nem késő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése