CEU

Olvasgatom a CEU-val kapcsolatos indexes akta cikkeit, és elég szomorú vagyok, ugyanis folyamatosan azt érzem, hogy alapvető dolgokat nem akarunk megérteni, és ebből kifolyólag nem is jutunk sehová. Orbán Viktorral kapcsolatban például az a mondás, hogy ő egy hataloméhes zsebdiktátor, és semmi sem szent neki, ha arról van szó, hogy a pozícióját hogyan tartsa meg. Ebben valamennyi igazság biztos van, már csak azért is, mert én még nem láttam olyan embert, aki ne vágyott volna hatalomra, de ennyivel elintézni őt biztosan nem lehet. Például sokkal üdvösebb lenne megpróbálni megérteni, hogy mi motiválja őt azokba az irányokba, amelyekbe megy, mint kukorékolni arról, hogy máris értjük, vagyis akkor, amikor még semmilyen szellemi erőfeszítést nem tettünk.

Orbán Viktor gondolkodása kétségkívül egy nagyon zárt rendszer, és ahhoz sem férhet egy csepp kétely sem, hogy jókora ellentmondások terhelik, viszont meglepő, hogy mégis mennyire versenyképes, mint ahogy az övénél még sokkal szélsőségesebb gondolatrendszerek is nagyon versenyképesek olykor. Jó, erre lehet azt mondani, hogy ilyen elfogult sajtóval nem kunszt versenyképesnek maradni, de ez még nem válaszolja meg a kérdést, illetve akkor az a kérdés merül fel, hogy miért tudott Viktorunk idáig eljutni a sajtó maga alá gyűrésében. Mert lehet, hogy ügyesen politizált, meg bejött pár húzása, de az biztos, hogy ennyi kevés akkora sikerhez, mint amekkora őt érte.

Szóval honnan van akkor ilyen erő ebben az emberben? Egyáltalán benne van? Egyáltalán erő ez, vagy csak az a baj, hogy más erők még addig se jutnak el, ahová az övé eljut? Az utóbbi elég valószínűnek látszik. Mert lehet sírni meg ríni, de az kevés, tessék megtalálni azt a világos ellenpontot, amelyik helyreteszi, illetve leleplezi, mindenki előtt nyilvánvalóvá teszi azokat a zártságokat és azokat a torzulásokat, amelyek őt terhelik. Amíg viszont nincsenek ilyen ellenpontok, addig inkább azon kéne elgondolkodni, hogy mért olyan nehéz előhuzakodni velük. Mert az látszik, hogy nehéz, kutya nehéz, pedig ha annyira nyilvánvaló, hogy Orbán szemlélete torz, akkor igazából könnyűnek kéne lennie.

Orbán logikája torz, de sajnos még az övénél nagyságrendekkel nagyobb torzulásokra sincs értelmes válaszunk, és ez azért valamit jelent. Például azt, hogy a mi gondolkodásunk sem olyan patyolat fehér, mint amilyennek hinni szeretnénk. Hiszen ha patyolatfehér lenne, már rég túl kellett volna ragyognia a sötétséget, de egyelőre nem teszi. És innentől kezdve elég reménytelen dolog úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogy például a bejegyzés első mondatában említett indexes cikkek teszik.

A mai magyar szellemi értelmiség a szocialista rendszerben nőtt fel, amikor az ígéret földjét a Maria Hilfer strasse jelentette a drótkerítés másik oldalán, és ez a premissza olyan erősen dominálta a gondolkodásukat, hogy azóta sem tudták kiheverni. Teljesen egyértelmű volt, hogy a totalitárius rendszerek jelentik a poklot, a liberális nyugati demokrácia viszont maga a megtestesült mennyország, mert hát íme, mennyivel jobban él ott mindenki. Nagyon jó lenne, ha e felületes ítéletünk mellé végre komolyabb kérdőjeleket tennénk. És nem azért, mert a liberalizmusnak nincsenek értékei, hanem azért, mert amíg nem árnyaljuk a képeinket, addig csak elnagyolt, nem kimunkált, aránytalan, vagyis korrupt üzeneteket tudunk továbbítani, az pedig egy pillanat alatt képes kiváltani ellenkezést olyanokban, akik máshogyan vannak összerakva (mert bármilyen meglepő is, vannak ilyen emberek). Mondhatnám azt is, hogy amíg mi magunk fel nem növünk egy érettebb, árnyaltabb gondolkodáshoz, addig nem kell csodálkozni azon, hogy a másként gondolkodók sem teszik meg ezt, hiszen nincsenek is inspirálva rá, hiszen a sekéllyel szemben a sekély is teljesen megfelelő.

Az a baj, hogy egy csomó mindent teljesen evidensnek veszünk, olyan dolgokat, amelyek az evidenciától nagyon távol állnak, csak hát az utóbbiba úgy igazán belegondolni sokkal fárasztóbb. Evidensnek vesszük, hogy az az ország van előrébb, amelyikben magasabb a GDP. Evidensnek vesszük, hogy a világ előtt egyetlen lehetőség áll, termelni, termelni, termelni egyre többet, hiszen a népességünk egyre nő, és mindenkit el kell tartani valahogy (mondjuk ez így már önmagában is hazugság, hiszen senki sem a növekvő népesség eltartásának küldetéstudatával termel, illetve nagyon kevesen). Evidensnek vesszük, hogy a fejlett országokban élnek a fejlett emberek, és ezt ki is hirdetjük, utána meg csodálkozunk, hogy ez nem tetszik mindenkinek, és véleményüket úgy hozzák a tudomásunkra, hogy beleülnek egy kamionba és a tömeg közé hajtanak, mert más eszköz nincs a kezükben. Evidensnek vesszük, hogy amit csinálunk, az alapvetően jó, legfeljebb kisebb bajok vannak vele, de azokat majd kiigazítjuk, meg gonosz emberek körülöttünk, de őket meg majd lelőjük, vagy ha nem mi, akkor valaki más.

Szóval ezek az evidenciák elég kínosak, vagyis jó lenne már megszabadítani azokat ettől az evidens szófordulattól. Mert ha az sikerülne, akkor kérdésekké válnának, és a kérdéseken, illetve a válaszok irányába már el lehetne indulni, most viszont nem megyünk sehova, csak azt a látszatot keltjük, hogy már rég megérkeztünk. Ami bődületes hazugság. Egy bődületes hazugság meg bámulatosan zárt gondolkodásokat, bámulatosan szélsőséges véleményeket sem tud túlnőni, a harag pedig, amellyel a másik ellen fordulunk, ebben az esetben nem más, mint a saját tehetetlenségünk feletti fájdalomból fakadó üvöltés. Ezért mondom azt, hogy Orbánt tulajdonképpen a liberális értelmiség hozta létre, illetve a liberális értelmiségnek az a tunya és szellemtelen, igénytelen viselkedése, amellyel valameddig elmegy a gondolkodásban, de utána úgy csinál, mintha más már nem is létezne. Ez mondjuk pontosan ugyanaz szűkkeblűség, mint amelyik a vallásokat is sújtja, meg a különböző ideológiákat, amelyek mind hoztak valami újat először, de utána, amikor már nem akartak továbbnőni, csak a babérjaikon pihengetni, hatalmas pusztítást vittek végbe először a szellemi életben, utána pedig az anyagiban is legtöbbször. Nem tudom, mért kell azt gondolnunk, hogy a mi gondolkodásunk egy mákszemnyivel is nyitottabb, mint bárki másé volt a világtörténelem során, honnan van bátorságunk ennyire kitüntetni magunkat. Illetve lehet, hogy nyitottabb egy kicsit, de ha nem fejlődik, akkor úgy zárul be egy pillanat alatt, mint a kazánajtó, ha becsapja a huzat. Eljutottunk valameddig, jó, nem akarunk továbbmenni rossz. Annyira rossz, hogy attól az előző jóság is elfüstöl a másodperc tört része alatt. Azt hisszük, hogy az elsővel mindent elintéztünk egy életre, és ennek az elbizakodottságunknak köszönhetően nincsenek kérdések, és nincsenek távlatok se, amelyek felé menni lehetne, és állunk egy helyben mint a bálám szamara. És ha valami megakad magától, ha valaki nem vállalja el a menést a saját jószántából, akkor törvényszerűen adódnak körülötte olyan helyzetek, amelyek továbblökik, és minél nehezebben szánja rá magát valaki az indulásra, annál nagyobb áldozatot fognak követelni tőle azok a fránya kis események. Na, ez zajlik most, kérem szépen, feltaláltuk a spanyol viaszt, és utána leültünk fuvolázni, most pedig jön a vihar, amely tovább tessékel minket. Mert jó a spanyol viasz, de az élet nem a spanyol viasz feltalálásáig tart, utána is vannak még teendők. Talán ezt kéne lassan megérteni, mert akkor talán nem kéne olyan szörnyű tragédiáknak történni azért, hogy erre rádöbbentsenek minket. Uff, én beszóltam!